Egyformák voltunk valahogyan
Kaffka Margit (1880-1918) a Nyugat című folyóirat első generációjához tartozott, s annak talán legígéretesebb prózaírójává válhatott volna: korai halála – mindösszesen harmincnyolc éves volt – azonban fájdalmasan korán berekesztette ezt az izgalmas, formálódó, líraian finom prózanyelvet. Az írónő 1880. június 10-én született: az 1913-as Színek és évek című regényével emlékezünk meg rá.
Mi végre létezünk? Milyen szerepeket vállalunk magunkra? Hogyan lehet érvényesülni nőként a világban? A Színek és években az elbeszélő húsbamaró, esszenciális kérdéseket boncolgat: az emberi létezés elviselhetetlen könnyűségét. „Az ember jól-rosszul mégiscsak végigjátssza a maga vállalta szerepeket mind sorjában.” [1] Elgondolkoztat az öregedésről, a szerepjátszásról, az emlékképzésről, a folytonosság hiányáról, az elidegenedésről – korábbi önmagunktól, gyermekeinktől – egyfajta belenyugvó, retrospektív távlatból. „Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár – néha csak egypár lépést megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; a völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz.”[2]
Pórtelky Magda, a kötet elbeszélője és főszereplője: az ő életén keresztül bontakozik ki számunkra egy huszadik századi eleji, letűnt kor világa. A kötetet olvashatjuk család- és történelmi regényként, de tekinthetünk rá olyan korai, női egyenjogúságról szóló műként, amelyből számtalan aktuális, saját létünk értelmezésére irányuló kérdéskörre is rálelhetünk. Hogyan lehet, kell, illik viselkednie egy lánynak, egy asszonynak? Valóban csak a házasságban teljesedhet ki a női princípium? Miképpen – egyáltalán – beleszólhatunk-e valaki életébe? Megérthetik-e egymást a különböző generációk? „Mi akkor még – anya, nagyanya és gyermek – olyan természetesen, híven, bizakodóan tudtuk megérteni egymást. Tán nem is alázatosabbak vagy jobbak voltunk a maiaknál – csak egymással egyformábbak valahogyan.”[3]
Kaffka Margit Színek és évek című regénye nem csupán egy korszak lenyomata, hanem örökérvényű tükre az emberi sors alakulásának, a női létezés útvesztőinek és csendes lázadásainak. Finoman rétegzett, lírai hangú prózája fájdalmasan pontos, mégis együttérző képet rajzol az asszonysorsról – az elvárások súlya alatt görnyedő, mégis saját útját kereső női identitásról. Az elbeszélés és a különböző idősávok rétegei finoman rakódnak egymásra: mint ahogyan a felkelő nap sugarai csillannak a víz tükrén.
Kaffka korán elhallgatott hangja egy olyan világot hagyott ránk, amelyben a belső vívódások és az elbeszélés-technika újra meg újra megszólítja az olvasót. A Színek és évek mélyen személyes és örök kérdéseket felvető mű: vajon mennyit változott a nő helyzete azóta – vagy csupán a díszletek cserélődtek ki?
A regény olyan, akár a halk emlékezés: nem kiált, nem ítél, de megmutat. Megmutatja, hogy minden szerep mögött ott lüktet az ember – esendőn, keresve önmagát az idő sodrában. Éppen ezért van ma is dolgunk vele: Kaffka Margit szavai nem múltak el. Tovább élnek bennünk.
A Kultúra.hu Kaffka Margit-összeállítását itt tudod elolvasni!
