Zene és szó találkozása a Völgy szívében

Saya Noé énekes-dalszerző, Vecsei H. Miklós színművész és Henri Gonzo, a Fran Palermo frontembere közösen keresték a választ arra Juhász Anna irodalmár, a Petőfi Kulturális Ügynökség irodalomszakmai programjainak vezetőjének moderálásában, hogyan formálja egymást hang és gondolat, múlt és jelen. A Petőfi Udvarban zajló program nemcsak zenei élményt, hanem valódi lelki találkozást nyújtott a résztvevőknek – műfaji határokon, generációkon és időn túl átívelve.

A beszélgetés nem a szokványos kérdés-felelet struktúrában zajlott: inkább egy sodró ritmusú közös, zenés gondolkodás volt, ahol a katarzis, az önkifejezés és az alkotás belső folyamatai kerültek a középpontba.

„Nekem nagyon sokféle mély, katartikus élményem volt” – mesélte Henri Gonzo. „Olyan közegben nőttem fel, ami egyrészt nagyon vallásos volt, másrészt a családom a Karib-tengerről származik – ez teljesen másfajta katarzist adott. És az is számít, hogy én hogyan élem meg a dolgokat. A latin kultúrában például azonnal otthon érzem magam – mintha más nem is létezne.”

A zene számára nem megmagyarázható: nincs recept, mondja – vannak hangok, amelyek egyszer csak betalálnak, akár egy futás közben, és onnantól kezdve vele maradnak, formálják, alakítják. Az irodalommal kapcsolatban pedig úgy fogalmazott: akkor születik meg az élmény, ha valami ismerős, valami belülről jövő gondolatvilág köszön vissza az olvasmányélményeiben. Legutóbb a skót írónő, Ali Smith szövegei és Virginia Woolf Orlando című regénye hozott számára ilyen találkozást.

Saya Noé számára a zene gyerekkorától kezdve jelen volt: „Mindkét szülőm klasszikus zenész, én magam is hegedültem és fuvoláztam, de a szolfézs tízévesen túl soknak bizonyult számomra. Egy mozgékony, kíváncsi gyerek voltam, nem lehetett egy helyben tartani. Aztán, amikor megtudtam, hogy az iskolaigazgatónak van egy gitárja: azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Amikor először hallottam, hogy hogyan kapcsolódik össze a hangszer a dalszöveggel, valami elindult bennem.”

Onnantól kezdve verset írt, zenét hallgatott és a saját szövegeit kezdte megzenésíteni. „Sokszor jobban tudom kifejezni magam egy dalban mint szóban” – mondta. – „Sőt, néha el is tudok bújni a metaforák mögé. Ez lehet csapda is, de én szeretem a szabadságot, amit a zene és a költészet együtt ad: hogy elvihet egy történet bárhová.”

Vecsei H. Miklós személyes élménnyel kapcsolódott: „Az én alapélményem egy színházi katarzis volt, 16 évesen. Addig úgy gondoltam, a valóság az, amit én érzékelek – és akkor jöttem rá, hogy nem: hogy sokféle valóság és dimenzió van. Ez az élmény indított el a színház felé.”

Később az egyetemen tanulta meg, hogy a színjátszás nemcsak mesterség, hanem elemi szükséglet: „A világ minden táján, egymástól függetlenül jelent meg ötezer éve. Már az ókori görögök fizettek azért, hogy az emberek részt vegyenek a dionüszoszi ünnepeken – ahol szó szerint kifordultak önmagukból.”

És talán ez a „kifordulás” – ahogyan fogalmaz – az, amit ma egyre ritkábban tapasztalunk meg a színházban. „Elmesélnek egy történetet, jó színészek, de ritkán érezzük azt, hogy új életet kezdenénk utána.” Ezzel szemben – teszi hozzá – vannak koncertek, ahol újra felvillan ez a dionüszoszi energia. „Engem most ez foglalkoztat: hogyan lehet a koncert is olyan ívű, mint egy jó előadás – egy hullámvasút, ami visz. És hogyan lehet a színház is újra közös ünnep.”

A Zene + szó tehát sokkal több volt, mint egy pódiumbeszélgetés. Történetek találkoztak, kultúrák, ritmusok és létértelmezések. A jelenlévők nemcsak hallgatták, hanem átélték, hogyan lesz egy gondolatból hang, és hogyan válik a hangból közös élmény – valami, amit hazavihetünk magunkkal.