Szigor és szeretet
Egy testvér vallomása arról az emberről, aki nemcsak a magyar költészet egyik meghatározó alakja volt, hanem szeretett báty, példakép és kritikus tanító is. A gyermekkori emlékektől a közös irodalmi munkákig, a szigorú neveléstől a mély szeretetig tárul fel Nagy László emberi és költői arca. Ez az interjú arra emlékeztet, hogy Nagy László életműve ma is élő, tiszta forrás, amelyből erkölcsöt, emberséget és művészi erőt meríthetünk.
Emlékezés a 100 éve született Nagy Lászlóra, testvérével, Ágh Istvánnal beszélgetve.
Melyik a legelső emlékképe Nagy Lászlóról?
Gyerekkoromból vannak felvillanó emlékek. A testvéreim Pápán jártak középiskolába, én meg, mint legkisebb gyermek – Laci és köztem tizenhárom év volt –, otthon voltam egyedül. Mindig vártam a vakációkat és a nyarakat, hogy együtt legyünk: nagyon szerettem a két nővéremet és a bátyámat.
Laci, az idősebb testvér, a városi diák: nekem csoda volt. Amikor hazajött, magához vett az ágyba, és mesélt nekem hősökről, például Toldiról, vagy egy More John afroamerikai vándorbokszolóról is, aki Pápán járt.
Mikor tudatosult Önben, hogy a bátyja tehetséges és kitűnik?
Ez nem tudatosodás volt, sokkal inkább belesodródás. Természetesnek vettem. Más ember volt a faluban, mint az ottani emberek. Azzal, hogy középiskolába járt, hogy festett, hogy írt: különbözött.
Sokáig nem is tudtam, hogy foglalkozik költészettel, mert nem mondta. 1948-ban, mikor Pesten egyszer nála aludtam – mentem úttörő őrsvezető-képzésre –, megláttam a Valóság című folyóiratot a szobájában, amiben megtaláltam a bemutatkozását és a publikációját. Ezután figyelemmel követtem a pályafutását: a Csillagban és az Új Hangban is megjelent. Egyszer meg is hatódtam, mikor a magyartanárom a tudtom nélkül egy megjelent versét méltatta az osztálynak. Minden úgy folyt, hogy természetes volt.
Önre is hatással volt az írásművészete?
Persze. Csak azt nem tudom, hogy emiatt lettem-e költő vagy sem, ez egy olyan titok, amit nemigen fogunk megfejteni. Már kilenc évesen elkezdtem verseket olvasni: Adyt, Petőfit, Szabolcska Mihályt és Juhász Gyulát. Ezután én is elkezdtem verset írni, és megmutattam Lacinak: attól kezdve egy nevelési folyamat alá estem, a nyelvre és a formai pontosságra tanított.
1956-ban kerültem fel Budapestre a bölcsészkarra, ezután minden szöveget megmutattunk egymásnak frissen. Elég sokszor kegyetlen szigorúság volt, emiatt néha elszomorodtam, de később csakis örülhettem ennek.
Ami a legfontosabb: az azonos világ léte, a környezet, amiben nevelkedtünk és felnőttünk. A beszélgetésre készülve megnéztem az első verseit: ott minden az enyém is. A család, a falusi környezet, a rikoltó kakas, ezek mind ott vannak az én életemben is. Hogy lehet ezt az egészet úgy csinálni, hogy utánozza az ember? Kizárólag a saját tapasztalatát adja át? Ami sokban egyezhet a tizenhárom év korkülönbség ellenére is.
Mi az, amit üzenhet számunkra Nagy László életműve 2025-ben?
Az erkölcsi szigorúsága, másrészt az élet szeretete miatt. A lányom a ’80-as években járt a bölcsészkarra, és külön szeminárium keretében foglalkoztak Laci költészetével. Ha valaki belenéz a verseibe, nagyon nagy alkotásokkal találkozhat.
Mi a kedvenc idézete, kötete tőle?
Egy verset nem tudok ajánlani. Sokféle hatás érte: József Attila, Erdélyi József, Sinka. Egyébként úgy vélem, hogy a sematizmus irányzata nagy szakadékot eredményezett a magyar költészetben, ha nem beszélnek róla, akkor is van következménye. A következménye pedig az, hogy ennek ellentéteképpen, a Nyugat költészetét folytatva, Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky lett elfogadottabb.
Milyen ember volt Nagy László?
Eléggé szigorú és meggondolt ember volt. Ebben a szigorúságban erkölcsi tartás volt: nem véletlenül írta meg a Menyegzőt. Laci igen barátságos volt, de nem pazarolta a barátságát. Amikor a közügyről írt, azt nem utasításra vagy ajánlásra tette, hanem – szüleink nyomán – a szegényekért és a kiszolgáltatottakért írt.
