Június 4. – 4 kérdés Visky Andráshoz

Az Ön drámai és prózai munkáiban gyakran megjelenik a száműzetés és az identitás kérdése. A személyesen átélt események, különösen édesapja bebörtönzése és az Ön gyermekként, családjával együtt megélt kitelepítése milyen módon járult hozzá a nemzeti összetartozásról való gondolkodásához?

Legalább kettős identitással élek: édesanyám és családja budapesti, édesapámék pedig partiumi és erdélyi származásúak. Ebből az következik, hogy a nyugati határon – saját nézőpontomból nézve – mindig átnyúltak a történetek, és egyfajta közös történetté álltak össze bennem, bennünk a testvéreimmel.

A nemzeti összetartozás napja a trianoni békediktátum aláírásának évfordulójához kötődik, amely nemcsak történelmi esemény, hanem személyes tapasztalat is. Hogyan jelenik meg ez az élmény az Ön műveiben? A hit és szabadság egzisztenciális kérdései?

Trianon 100. évében Gyöngyösi Levente zeneszerző barátommal írtunk egy kantátát a Pécsi Filharmonikusok felkérésére, amelynek az a címe, hogy Lenni vagy nem, az ősbemutatója a pécsi Kodály Központban volt. A szövegem tulajdonképpen egy egészen különleges, kevéssé ismert kolozsvári történetnek a feldolgozása. 1918 karácsonya a kezdőpont: ez az a pillanat, amikor a menekültek – saját életkörülményeikből kimozdított, erőszakosan kiemelt sorsok – áradata lepi el Kolozsvárt az előrenyomuló román hadsereg és az impériumváltás okozta pánik következtében.

A Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója ekkoriban az ungvári születésű Janovics Jenő volt: neki köszönhetően, jelentős összefogással, 1906-ban, tizenkét évvel korábban megnyílhatott a Hunyadi téri intézmény. Ez volt az a pillanat, amikor a magyar kultúrának két nemzeti színháza volt, egy Budapesten, egy pedig Kolozsváron. Ami engem mélyen megérintett ebben a történetben, mint drámaírót és mint kolozsvári embert, az az, hogy Janovics Jenőnek egészen 1919 szeptember végéig sikerült fenntartania a színházat, s ennek sok gyönyörű és megrázó részlete van, amelyeket részint az ő naplójából, részint a korabeli sajtóból ismerhetünk. A Lenni vagy nem – a kantáta címe – a Hamletre utal, ugyanis ez volt az utolsó előadás, amit még az akkor Szebenben székelő kormányzóság engedélyezett. A cenzúrázott előadást szeptember 30-án tekinthette meg a nézőközönség: kivették belőle a nagymonológot, csak a kérdés maradt: lenni vagy nem lenni? De a cenzúra mindig, minden esetben öngólt tud csak lőni, mindig leleplezi önmagát, a gondolat szabadságát megvonó kísérletek mindig belelépnek a saját gereblyéjükbe.

Elhangzott a színpadon a lenni vagy nem lenni? kérdés és Janovics Jenő intett: nem folytathatja ezt a monológot. Kitört az ünneplés, a színházat nem akarták elhagyni a nézők, még a zenekari árokban is ott voltak, több mint kétezer emberről beszélnek a szakemberek. Végül lovaskatonaság ürítette ki az épületet. Az akkori, kolozsvári társulatnak több hangadó színésze volt, mint például Poór Lili (Janovics Jenő felesége) vagy Szentgyörgyi István (korabeli némafilmekben is láthatjuk): egyikőjük sem volt erdélyi származású. Ezek az emberek mégis kiálltak ezért az ügyért, amellett, hogy ezt a színházat a város emblematikus színházaként tartsák meg.

Nekem az összetartozás azt is jelenti, hogy ennek mindenképpen kulturálisan nagyon kifinomult megfogalmazásai kellenek, hogy legyenek, létezzenek: csak nehéz szívvel használom a muss seint. De, amikor az összetartozásnak nincsenek ilyen kifinomult megnyilatkozásai, és a kultúrát nem úgy műveljük, hogy ezek meglegyenek, akkor az önfelszámolódás útján vagyunk. Ezt nem patetikusan, hanem tárgyilagosan mondom.

Milyen szerepe lehet az irodalomnak és a színháznak a nemzeti összetartozás újrafogalmazásában a 21. századi Kárpát-medencében?

A szabad határok korát éljük: megszületett bennem a szorongás és a félelem, hogy ez az időszak lezárulóban van. A szabad átjárás számomra még mindig felfoghatatlan: átlépem a határt, látom, hogy ott van, s még csak meg sem állítanak engem. Ez egy nagyon fontos érték, mert a kisebbségi kultúrák organikusan összeérnek. Egymás pulzusaira tudják helyezni az ujjaikat. Nem is olyan régen Révkomáromban találkoztam az olvasóimmal, emlékszem, mikor először voltam ott. Félrevonták az autónkat, íróbarátaimmal mentünk: most meg át lehet gurulni. Emlékszem, mikor a kicsi gyerekeimmel tizennyolc órán keresztül is sorban álltunk a határon azért, hogy eljuthassunk a tatai írótáborba. A feleségem lavórokat készített elő, üvegekben szállítottunk vizet, hogy meg tudjuk mosni az arcocskájukat. Nagyon sokat lehet veszíteni: ezt apaként is mondom, mint aki unokáinak a száma növekedőben van.

A kollektív trauma feldolgozása meghatározó eleme a mai magyar kulturális diskurzusnak. A nemzeti összetartozás az egymás iránti felelősségvállalás képességét is jelenti?

A felelősséget és magát a felelősségvállalást ki lehet sajátítani. Meg kell adnunk egymásnak a lehetőséget, hogy felelősséget vállaljunk önmagunkért, és ne úgy gondoljunk egymásra, mint kisebb vagy nagyobb testvérek, hanem olyan testvérek, akik hasonló tapasztalatokon mentek keresztül. A tapasztalatok nagyon különbözőek tudnak lenni, de amint összerakjuk ezeket, látjuk, hogy egy közös történetben tudunk részt venni. Azt is hozzátenném, hogy a szeretetteljes felelősségvállalás és a bizalom alapján megszülető felelősségvállalásra kell gondolnunk, és nem az erő alapján megszületőről.

A kisebbség nemcsak kisebb, hiszen ez egy statisztikai kérdés, hanem olykor elképesztően gazdag is tud lenni. Egészen sajátos színekkel, árnyalatokkal, felismerésekkel tudja gazdagítani a nemzeti kultúrát. Egy kisebbség a nemzeti kultúrát magától érthetőbben le tudja fordítani más kultúrák nyelvére. Nem érdekelt abban, hogy konfliktualizálódjon a kultúra lefordításának vagy a saját identitás felmutatásának a gesztusa. Ebben a gazdagságunkat is felismerhetnénk, nem pusztán vesztesekként látva önmagunkat. Ebben egy meghívás is fennáll: a felelősségvállalás semmiképpen sem egyirányú mozgást jelent, hanem többirányút, és átszövi a bizalom, a szeretet, az elfogadásnak az érzülete és valóságos gyakorlata.