Földhöz ragadt mitikusság
Van egy hely a város felett, ahol az idő rohanása csak látható, de nem érezhető. Ahol egy pillanatba sűrűsödik egy korszak szelleme, és ahol a festmények nemcsak mesélnek, hanem lélegeznek is. A Budavári Palota falai között a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye olyan utazásra hív, ahol minden négyzetcentiméter egy történetet mesél el a múltról és rólunk is.
Ahogy belépünk az első kiállítótérbe, szinte érezni lehet a századvégi szalonok illatát. A biedermeier derűs világa köszönt ránk Barabás Miklós és Borsos József portréiról: minden tekintet mögül egy-egy mázba rejtett sors sejlik fel. Ezek a képek emlékeztetnek arra a finom polgári nyugalomra, amely tudta, hogyan lehet méltósággal figyelni a világot. Tovább haladva a tájképek csendje és a romantika sóhaja vesz körül bennünket. Markó Károly és Ligeti Antal tájaiban a természet nem háttérként, hanem szereplőként jelenik meg: él, mozdul, beszél. A felhők gomolygása és a szélre hajló lombok a lélek belső rezdüléseit tükrözik.
A realizmus termeiben hirtelen megváltozik a levegő. Munkácsy Mihály mély tónusú vásznain a szenvedés és küzdelem jelenik meg, a paraszti világ súlyát és a bibliai jelenetek drámáját hozzák testközelbe. Ott egy jól ismert, elsőre talán jelentéktelennek tűnő festmény, mely tudat alatt mégis felkavaró: az Ásító inas. Egy pillanat, egy gesztus, de benne van az egész emberi lét esszenciája. A fiú mozdulatában nyújtózik, mintha keresztre feszülne a levegőben. Karjai szétvetve, gerince ívben hajlik. Olyan ez mint Krisztus a kereszten, de nem a szenvedés, hanem a fáradság, a munkától elnehezült test természetes reakciója formálja meg a testet, mégis van benne valamiféle szakralitás. A mozdulat dinamikus, mégis lágy, mintha tánclépés lenne egy soha nem tanult, de jól ismert koreográfiából.
Szinyei Merse Pál Majálisán a lombokon áttörő fényben a nevetést is hallani véljük. Ez a kép talán a magyar festészet egyik legvidámabb pillanatát örökíti meg, szinte megmelegszik tőle az ember szíve. Egy másik sarokban pedig ott tornyosul Mednyánszky László szürke-fekete világa: egyedüllét, csend, misztikum. A hegyi utak, a vándorfigurák valahogy mindig magányt hordoznak, mégis békések. A 20. századhoz közeledve Rippl-Rónai József érkezik a maga párizsi eleganciájával, a képein vörösek, feketék, tompa aranyak. Festményein keresztül egy új világra nyílik ablak: formákra redukált érzések, díszítmények mögött megbúvó emberi történetek. Vaszary János szecessziós álomvilága pedig egyszerre eleven és álomszerű, az aranykor ígérete egy lassan tűnő világban.
S ott vannak a Nyolcak tagjai: Berény Róbert, Czigány Dezső, Kernstok Károly. A modernség hullámát hozzák magukkal: formabontó kompozíciókat, harsány színeket, vibráló ritmusokat. Festészetükben van valami zeneszerű, mintha nemcsak látni, hanem hallani is lehetne őket: a vonalak futamait, a tónusok hangolását, a színek feszültségét, amelyek a retinán túl a mellkasban is rezegnek. Az alkotások szinesztéziája különös oximoron-hatást kelt. Komor bohóság ez: harsány kontúrok közé szorított csend. A képeken élénk árnyalatok parádéznak, mégis súlyos az atmoszféra, akárha egy mulatság közben hirtelen elnémulna a zene, és a díszlet mögül felvillanna valami mélyebb, fájdalmas igazság. A groteszk és a fegyelem furmányos násza ez, ahol a harsányság mögött ott bujkál az elvágyódás, minden formabontás mögött egy régi világ emléke sejlik fel.
A gyűjtemény nem csupán kronológia, hanem egy egyre mélyülő érzelmi tapasztalat. A falakon sorakozó képek együttese egyfajta csendes polifónia, ahol minden stílus, minden korszak egy hang a magyar lélek nagy kórusában. Ez a világ nem csendes, de nem is kiabál, inkább zúg, pulzál, vibrál, borzongat. Mire kilépünk a teremből, úgy érezhetjük, mintha valami fontosat álmodtunk volna, csak még nem tudjuk, hogy mit.
