Az a nő, aki együtt jön velem

Miért különösen is izgalmas A tengerszemű hölgy IX. fejezetében szereplő március 15-i leírás Jókai-életművében? 

Jókai számos alkalommal beszélte el a forradalmi napokat, közvetlenül az esemény után, évekkel-évtizedekkel később is, más-más műfajokban: publicisztikai írásokban, novellákban, autofikcionális regényekben. A tengerszemű hölgy ez utóbbi kategóriába tartozik, ami azt vonja maga után, hogy bár autobiografikus elemek szerepelnek a szövegben (az elbeszélő azonos a főszereplővel, megtörtént eseményeket ír le a cselekmény, valós személyekkel), a „valóság” alárendelődik a regényírói konstrukciónak. A regény forradalmi jelenete azt szolgálja, hogy megmutassa, a Jókai nevű karakter milyen szerepet töltött be ezen a napon, amely a regény többi részéhez szervesen kapcsolódik – Jókairól mint íróról azt árulja el „csupán”, ő maga ebben a szövegvilágban hogyan alkotta meg saját karakterét, miként viszonyítja a többi biográfiai és fikcionális karakterhez.  

„Csak akkor vettem észre, hogy nem csupán urak vannak körülöttem, hanem hölgyek is.” Az elbeszélő felszólítja a hölgyeket, hogy menjenek haza, hiszen veszély leselkedhet rájuk, nemcsak az eső miatt, erre azt a választ kapja, hogy „értünk se nagyobb kár, mint önökért.” Hogy értelmezhető ez a mondat Jókai-nőábrázolásának tekintetében? 

Az olvasható ki ebből a mondatból, hogy a szabadságért vívott harc nem a férfiak feladata és kiváltsága csupán, hanem az egész népé, amelybe a női nem is beletartozik. Ugyanolyan fontos szereplői ezeknek az eseményeknek, mint a forradalmat elindító fiatalurak, amit jól ábrázol, hogy nem tántorodnak meg az esőtől, tömegtől, esetleges veszélyektől. 

A Sükei-figura leírása a humort sem nélkülözi: ahogyan „beledadog” a forradalomba ( – „Ne-ne-nem ke-ke-kell hallgatni most az oko-ko-kos emberekre!”). Jókai műveiben mennyire jellemző ez a fajta, iróniát sem nélkülöző humor? 

Nagyon fontos eleme Jókai szövegeinek az irónia, a humoros karakterek szerepeltetése, akik sok esetben tükröt mutatnak a társadalomnak. De ugyanilyen jellemző az önirónia is, az autofikcionális regényeire ez pedig különösen is igaz. A tapasztaló és az elbeszélő én közötti kor- és tapasztalatbeli különbségből származik el: a narrátor folyamatosan kommentálja a Jókai nevű karakter cselekedeteit egy olyan nézőpontból, amely már ismeri annak jövőjét és az összefüggéseket, amelyeknek akkor még nem volt birtokában. Ezeket az információkat jó esetben az olvasó is tudja, így válhat igazán szellemessé a szöveg. 

„– Látjátok ezt a háromszínű kokárdát itt a mellemen? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harcosa; ez különböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldoshadától. E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian, kikben magyar vér és szabad szellem lángol!” – hangzik a főszereplő szónoklata a színházban. Mit árul el ez a szabadság eszményéről, 1848-49-es leírásairól? 

Ez a felszólítás a regényben két funkciót is ellát: egyrészt a szimbolikus aktusra hívja fel az embereket, hogy viseljék ezt a mellükre tűzve, másrészt az eluralkodni készülő káoszt akadályozza meg azzal a Jókai nevű karakter, hogy hazaküldi a népsereget, akik mindaddig Táncsicsot követelték a színpadra. Ezt nem tudták megadni a forradalmárok a népnek, hiszen a kiszabadított Táncsics ekkor már családja körében volt, ezért kellett egy mentőötlettel előállni: a regényben felmerült, hogy valakit beöltöztetnek Táncsicsnak, azonban a megtévesztés helyett egy népet összefogó cselekedetet kezdeményeztek.  

„Én a győzelem mámorával siettem e jelenet után Laborfalvi Rózához kezet szorítani” – írja Jókai arról a pillanatról, ahol a kézszorítás, üdvözlés gesztusa egyet jelent a kézfogóval, az eljegyzés pillanatával. Hogyan értelmezhetjük ezt a jelenetet – a szerelem szenvedélyének leírását és a forradalmi hevület összekapcsolódását – Jókai-életművének tükrében? 

Jókai és Laborfalvi Róza első találkozása köztudottan nem ezen a napon, a színpadon történt, ismerték már egymást korábban is. Ezzel a jelenettel azonban a házasságuk is szimbolikus jelleget ölt: a nemzet színésznője és a fiatal, feltörekvő író és forradalmár a publikum előtt, a színpadon esik szerelembe – tehát nemcsak a népnek, hanem a főszereplőnek mint magánszemélynek is sorsfordítóvá válik ez a nap. Ez a jelenet nagyítólencseként szolgálhat arra, hogy Jókai az egész életét a „színpadon élte”. Hozzátartozik ez ahhoz az önmitológiához, amelyet Jókai alakított ki önmagáról számos visszaemlékezésében: ez a mitológia évről évre, szövegről szövegre itt-ott módosul, így az olvasó nem tud egy olyan Jókai-képet megalkotni önmagában, ami stabil, egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen.