A test nem más, mint a tudat meghosszabbítása

Mátyus Melinda Inkább az enyém című kötete egyszerre mélyen személyes és széles panorámájú, egyéni és kollektív emlékezetet megmozgató mű, amely a test, hit és családi örökség kérdésköreit olyan erővel, lírai nyelvvel járja körül, hogy szinte észrevétlenül válik a kortárs magyar prózairodalom egyik legsajátosabb hangján megszólaló vallomásává. Az Inkább az enyém cselekménye egy négy generáción átívelő családtörténet, amely Erdélyből indulva a huszadik század eseményein keresztül követi egy női leszármazási ág életét. A regény középpontjában Melinda áll, aki gyermekként nagymamája vallásos énekein és történetein keresztül ismerkedik meg a világgal, majd ifjú diakónusként, később lelkészként próbálja megérteni saját testét, hitét és szerepét a világban. 

Az elbeszélés egészét átszövik a különböző énekek. A zsoltárok éneklése olyan, mint a Bethesda forrása: gyógyít, megtisztít, felemel. A Szentlélek által ihletett dicséret nemcsak hang, hanem szívből fakadó imádság – Isten jelenlétének ereje és békéje árad belőle. A Lélek hangján megszólaló zsoltár – legyen az hangos vagy csendes, szép vagy esetlen – rendezni kezdi bennünk a káoszt. Az éneklés nem menekülés, hanem formálás. Megérkeznek a jó gondolatok, a zűrzavarban rend támad, a lélek fellélegzik. Mintha valami átmosná belül az embert, és kimosná a nehezet, a sebzettséget, a félelmet.  

“És énekelünk is, aki beszél, az énekel. Mindent a soros. Mit énekelünk, kérdezem, Gézabá nem akar sírósat, mert az éjszakák szépek. Mitől szépek. 
A szerelemtől. 
Nem tudom elképzelni az egész de Gézabá ragaszkodik hozzá, egyik nap ő kérdez, a másik nap én. És mindenre válaszolni kell. Muszáj.” 

Az éneklés legfontosabb érzékszerve a szív, a szív éneke a lélek imája. Isten nem a megszokásból mondott szavakat vagy a kiüresedett énekeket kéri, hanem a bennünk levő szeretetet – akkor is, ha törékeny, ha fájó, ha kereső. Mert a Lélek éneke benned már gyógyulás – neked, és azoknak is, akik hallják. 

A vallás ebben a műben nem elválasztható a testtől, a nőiségtől, a családtól. Isten ebben a világban nem elvont eszmeként vagy fenséges távolságként jelenik meg: Isten itt lehet a vécé mellett éneklő nagymama, a Szoprán néni, aki rávilágít testünk középpontjára, vagy éppen a megszólaló mindenható, mégis bensőséges hang. A szent és a profán folyamatos áthatásban él: a szereplők újra és újra megkísérlik meghúzni e határokat, majd túllépni rajtuk. Mátyus finom kézzel vezeti az olvasót a bethánista hagyományból induló testellenesség és az Isten előtti testi szabadság felismerése felé. A könyv egyik legfontosabb belátása, hogy a test nem más, mint a tudat meghosszabbítása – és hogy a hit nem a test megtagadásából, hanem a vele való küzdelemből, elfogadásából nyeri el igaz erejét. 

“A katonaságból egy év után hazaengedtek egy egész hétre. Elvittem a hegedűt Mózsimesterhez. Kiment belőle az élet, összegeztem a problémát. F-lyuk és belsőségek, mondta Mózsi, és a Hegedű titkos élete.” 

Olvasás közben gyakran úgy érezhetjük, mintha nem is a sorokat követnénk, hanem a saját gondolataink, emlékeink, kérdéseink sodornának bennünket egyre beljebb a történetbe. A regény – a kihagyásokkal, a rövid, sűrített mondatokkal, az igék hiányával – nem kínál kapaszkodót, nem ad megnyugtató ritmust. Olyan, mintha a szöveg lélegzetvétele megszaggatná a miénket is. Egyszerre feszít és felszabadít. A kimondatlan szavak, az elhallgatott gondolatok közé önkéntelenül is a saját érzéseinket írjuk be: szégyent, vágyat, gyászt, megbocsátásvágyat. Ettől válik a szöveg fájdalmasan ismerőssé, és ettől lesz az olvasás élménye zaklatott – mert amit olvasunk, az nem egy távoli történet, hanem mintha a mi belső világunkból szólalna meg, egy olyan hangon, amit egyszerre ismerünk fel az imádságból és a gyermekkori éneklésből. Ez a zaklatottság annak a bizonyítéka, hogy az elbeszélés mélyre hatol: nem csupán olvassuk, hanem elviseljük, végig rezgünk vele. A női hangok viszik előre a narrációt, és különösen erőteljesek azok a részek, ahol az anyaág története válik a Biblia széljegyzékeivé: családi Biblia lapszélein nem pusztán születési és halálozási dátumok, hanem titkok, traumák, énekek és asszociációk sorakoznak, megalkotva a nők sajátos kódexét. A regény világát meghatározó kollektív női tudás egyszerre ellenpontja és hordozója a patriarchális vallási struktúráknak – és Mátyus éppen e kettősséget teszi a művészi önvizsgálat terepévé. 

A könyv második felében újra és újra visszatérő Melinda – az ifjú diakónus, majd lelkész – személye a női hivatásvállalás és identitáspróba színtere lesz. A bordó körömlakk, fekete csipkés fehérnemű, T. S. Eliot versei és a gyógyító énekek az ő személyiségét is kettőssé teszik: egyszerre a hagyomány őrzője és újraírója. Mátyus ebben a karakterben nemcsak saját generációja dilemmáit sűríti, hanem azokat a teológiai és társadalmi kérdéseket is, amelyek a női lelkészi identitás körül forognak, olyan motívumokról ír, amelyek új fényt vethetnek eme diskurzusra. 

Megrendítő és különleges Kúron Vilmos hangja, amely csöndes és visszafogott, mégis megrendítő párhuzama a női elbeszélők gyakran extrovertált világának. Az ő története, leépülése, és öccsének utolsó éneke a regény egyik legdrámaibb jelenetsora. Az Amint vagyok kezdetű ének, amely a halál kapuját nyitja meg, többszörösen is visszatérő motívum: az elengedés és belenyugvás gesztusa. 

Mátyus Melinda regénye nem csupán irodalmi teljesítmény, hanem teológiai és kulturális reflexió is egyben. A test, amelyről már a regény elején olvasunk, valóban végigvonul a könyvön: nem provokációként, hanem gyógyító tapintatként, amely a testet visszaintegrálja a spirituális teljességbe. A regény egyik legfontosabb állítása talán az, hogy Isten nem zárja ki a testet – csak mi zárjuk ki magunkat belőle. Ebben a műben Isten nem botránkozik meg, nem szégyenít meg, hanem fényt gyújt, akár egy vécéajtó előtt álló parasztasszony énekhangján keresztül is. Mátyus Melinda regénye nem kíván minden kérdésre választ adni. Arra bátorít, hogy a testünkkel együtt, szavakkal, énekkel és csenddel beszéljünk arról, amit a hit, az emlékezet és az identitás jelent ma nekünk emberként, hívőként.  

A kötet a Jelenkor gondozásában jelent meg.