A földön éltem és lassan felderültem
„Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.” – írja Márai Sándor (1900. április 11. – 1989. február 21.) , a 20. századi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotója Füves Könyv című művében. Kassa, Budapest, Nápoly, New York, Salerno: különleges életútja határokat és kontinenseket ível át. A 125 évvel ezelőtt született, 36 éve elhunyt író nem mindennapi életútját Simon Attila irodalomtörténésszel kíséreljük meg felidézni.
Hogyan tudná megragadni Márai Sándor irodalomtörténeti szerepét és helyét?
Márait Kosztolányi és Ottlik közé lehetne elhelyezni, fontos vagy fontos lett volna eleven jelenléte a 20. századi magyar elbeszélőpróza kontinuitása szempontjából. Talán az ő példáján mutatkozik meg leginkább az az irodalomtörténeti törés, amelyet a kommunisták 1948-as hatalomátvétele idézett elő a kultúra folytonosságában. Márai, aki kényszerűségből emigrált ‒ nem kis részben azért, mert pontosan megértette Lukács György Sértődöttekről írt kritikájának vészjósló üzenetét ‒, ettől fogva nem volt jelen az irodalom életében, de azért persze sokan ismerték, s persze hatott is, de sokkal kisebb mértékben, mint hogyha 1948 után is kiadták volna a könyveit. Az újholdas generáció még jól ismerte, köztük Ottlik is, de az 1970-es‒’80-as években Esterházyra és Krasznahorkaira is hatott (utóbbi róla írta a szakdolgozatát).
Milyen alkotásokat ajánlana feltétlenül az életműből? Mi a jellemző Márai írásmódjára?
Ma az Egy polgár vallomásainak biztos helye látszik lenni a kánonban. Néhány művét a nagyközönség is kedveli. Például A gyertyák csonkig égnek Németországban és Olaszországban is népszerű lett. Az angolszász világban azonban nem tört át Márai, s enélkül nehéz világsikerről beszélni.
De a testi-biológiai értelemben vett élet, az érző test, a nemiség, egyáltalán az érzékiség, az ember és az állat közötti különbség szempontjából nemcsak ez a regény, hanem például a Zendülők is nagyon érdekes olvasmány (tudható, hogy Márai kifejezetten érdeklődött korának biológiája iránt). A Naplók és az olyan visszaemlékezések, mint a Föld! Föld!... is sok tanulságot tartogatnak még. Érdemes lenne megnézni például Márai Amerika-képét, ahogyan ma különösen aktuális lehetne az emigráns-immigráns létnek ‒ egyáltalán a migráns, vagyis vándorló létnek ‒ az a tapasztalata is, amely a Naplókban megszólal. Ahogyan Márai hallatlanul kifinomult szövegpoétikája is tartogat még nyitott kérdéseket az irodalomtörténeti kutatás számára. És vajon van-e olyan magyar ember, akinek nem lábad könnybe a szeme a Mennyből az angyal szívet tépő közhelyeinek hallatán?
Hogyan ragadható meg Márai közéleti szerepvállalása, kultúrafelfogása?
Ami mindig egyértelmű volt számára: a zsarnoki, elnyomó rendszerekkel nem alkudott meg, éppúgy elutasította a nácikat, mint a kommunistákat (Hitler hírhedt Sportpalast-béli beszédének megjelenítése a Jelvény és jelentésben a maga nemében egészen káprázatos szöveg, amelyet a hang és az atmoszféra testies érzékisége hat át). Ma különösen fontosak azok a politikai gondolatai, amelyek az európai kultúra megőrzésének fontossága mellett érvelnek, egyáltalán magától értődőnek tartják, hogy a politika mindig kultúrába ágyazódik: az utóbbi nem egyszerűen egy „területe” vagy „ágazata” a kormányzásnak, hanem mindenféle kormányzás rajta kell hogy alapuljon (Kassai őrjárat, Röpirat a nemzetnevelés ügyében). De Márai magáról Európáról is megfontolandó dolgokat mondott, például az Európa elrablása című szövegében: ilyen mindenekelőtt a kulturális kereszténység megőrzésének fontossága, mert ez biztosítja Európa szellemi, kulturális identitását, s ugyanakkor ezen az egységen belül fontos a nemzeti sajátosságok megőrzése is, mert a szabadon versengő különbségek tették naggyá az európai kultúrát.
