A bennünk élő Karinthy-paradoxon
Karinthy Frigyes születésnapjára (1887. június 25. – 1938. augusztus 29.) egy rendhagyó képsorozattal készültünk: városi portréval, amely nemcsak Budapestet, hanem saját önképünket is torzított tükrön keresztül mutatja meg. A fotósorozat alapjául a Görbe tükör című kötete szolgált: ez az a mű, amelyben a szerző szatirikus élességgel, ironikus, mégis mélyen empatikus hangon rajzolja meg a modern városi élet karikatúráját. A humor itt nem pusztán szórakoztatás, hanem közlés: a groteszk mint világítótest, amely az árnyékban mutatja meg az igazat.
A képek Budapest ikonikus, mégis mindennapi helyszínein készültek, domború tükrön keresztül. A torzulás nem véletlen: vizuális metaforája ez az elhajlásoknak, amelyeket Karinthy is élesen célba vett. A domború tükör nem puszta optikai játék: a világ abszurditását, a belvárosi élet deformált szépségét, a lélek remegéseit jeleníti meg. A sorozat egyszerre ironikus és melankolikus, és arra késztet, hogy rákérdezzünk: vajon mit is látunk, amikor „valóságnak” hisszük azt, ami visszanéz ránk?
„Higgye el, édesem, az élet csupa reménység.”
Karinthy életművében mindig jelen volt a kettősség: a nevettetés és a leleplezés, a játék és a fájdalom. „Nem mondhatom el senkinek, / elmondom hát mindenkinek” – írja Előszó című versében. Ebben a pár sorban benne van minden: az elidegenedés, az egyén tragikomikus helyzete, a kommunikáció képtelensége – ugyanaz a paradoxon, amelyet a képeinkkel is igyekeztünk érzékeltetni.
Élet és ars poetica
Karinthy Frigyes 1887-ben született Budapesten, értelmiségi zsidó családban. Fiatalon feltűnt különleges nyelvi érzékével, már tizenévesen publikált. Az irodalom mellett a tudomány, különösen a pszichológia és a természettudomány is szenvedélyesen foglalkoztatta – ezek a hatások az Utazás a koponyám körül és az Így írtok ti című köteteiben is tetten érhetők. Fordítóként is aktív volt: ő ültette át magyarra Jonathan Swift Gulliver utazásait és Lewis Carroll Aliz történeteit – nem véletlenül: az abszurd, a torz tükör már fiatalkorától lenyűgözte.
A természettudomány, különösen a pszichológia, az irodalom és a technológia határterületei iránt érzett szenvedélyes érdeklődése egész életét végigkísérte. Érdekelte a hangrögzítés, a mozgókép és a fényképezés világa: volt egy Baby Pathé kamera, amellyel megörökítette környezetét, s nemcsak modellként, de a kamera mögött is szívesen kísérletezett. Számos fotó maradt fenn róla különböző jelmezekben – cowboykalapban, úszódresszben vagy épp karikírozott pózokban –, de ugyanilyen örömmel örökítette meg a családtagjait, ismerőseit és a városi életképeket is. Már 1910-ben repült Wittman Viktorral, 1931-ben pedig őt küldték fel léghajóval a felhők közé. Ez a fajta technikai kíváncsiság nemcsak kalandvágyat, hanem a kor határainak intellektuális feszegetését is jelentette. Tudományos érdeklődése az írásaiban is nyomon követhető: A delejes halál című, 1926-ban megjelent kötetében például jövőbe látó gépekről, emberautomatákról és teleportációról szóló sci-fi novellák olvashatók.
Ars poeticája szerint az irodalom feladata nem az igazság elrejtése, hanem annak paradox megmutatása. Nem szónoki magasságokból ítélkezett, hanem a hétköznapi ember hibáiban, szokásaiban, öncsalásaiban kereste a közös nevezőt. A humor nála nem a fölény eszköze, hanem az önismereté. A humor különös dolog: elviselhetővé teszi az elviselhetetlent, nevetségessé a félelmet, és megmutatja, amit más nyelveken nem lehet kimondani.
A torz tükör mint világkép
A Görbe tükör világképe ma is aktuális – talán aktuálisabb, mint valaha. Egyre nehezebben látjuk a valóságot – képek és szűrők, algoritmusok és elvárások torzítanak. De talán épp ez a groteszk látásmód képes újraértelmezni, amit valóságnak hiszünk.
