Petőfi Sándor

SZÍN ÉS VALÓ

Némúl a hangszerek zenéje,
A függöny felrepűl,
S az arcokon kiváncsiságnak
Csendes figyelme űl.

És ékes színpadon a múzsa
Kegyelt papnéja áll,
Bájlóbb a kikelet kertjének
Minden viráginál.

És oh midőn szavak születnek
Az ajkak bíborán,
Nem, így nem énekel tavaszkor
Pacsírta s csalogány.

S mit benne látsz megtestesűlve:
Erény és szerelem;
S a néptömeg, varázslatánál
Kéjtengerré leszen.

Hódolva a dicső müvészet
Magasb hatalminak,
Éljenzaj és örömkiáltás
És tapsok hangzanak.

De a zajongó nép között áll
Az ifju mereven,
Ah érzeményi zavarának
Nyelvet, szót hol vegyen?

Egy új világ nyilik szivében,
Egy új édenvilág,
És benne lángoló szerelme
Az illatos virág.

A barnaleples éj
Nyugalmat osztogat,
De ah! az ifjunak
Nyugalmat az nem ad.

Zajló küzdés szivén,
Szerelmi, égető,
Mely tarka gondolat-
Füzért tünődve sző.

"El, el! meglátni őt,
Az égi szép szemet.
Amelynek e kebel
Imádó rabja lett;

Meglátni a szelíd
Angyalvonásokat,
Melyeknek bájain
Szív és ész elakad;

S a tündértermetet,
S a hullámzó kebelt,
Hol a kecs istene
Két rózsatrónt emelt.

Meglátni, asszonyok
Legszebbje tégedet,
Minőt az ég csupán
Egyszer teremthetett!"

S az ifju elsiet
Szerelme vágyiban
A kedves hely felé,
Hol istennője van.

"Ti ablaki fölött
Irígy őrkárpitok!
Pillantanom reá,
O kérlek, hagyjatok."

Rejtsétek a szobát
Hiven, o kárpitok!
Szivszaggató, miket
Az ijfu látni fog.

Csók és édes szavak...
S szerelmi jelenet...
S o bűn, o förtelem...
Szerelmet.. pénz vehet!

Színházba seregesen tódúl a nép,
Csudálni a müvésznő érdemét;

S míg hangja lelkesűlt szivekbe hat:
Új és új érdemkoszorút arat.

S az ifju? ... Az ifju tetszés-zaja
Fel-felzeng bájoló játékira;

De ah! titkon folyó könyűiben
Kihalt a néma, kínos szerelem.

Pápa, 1842. június

július 24.

1842.