Petőfi Sándor

Vajdahunyadon

1

Fogadjatok be, ti dicső falak,

Fogadj magadba, híres ősi vár!

Légy üdvezelve... hol a hős lakott,

A költő ottan lelkesedve jár.

Mily hős lakott itt, a nagy Hunyadi!

Mily lelkesűlés éget engemet!

Szivemnek hangos dobbanásai,

Beszéljetek ti ajkaim helyett.

Itten lakott, tán olykor épen itt

Gondolkodék e bástya tetején,

Innen tekintett a jövőbe ő,

Ahonnan most a multba nézek én.

Itt pihené ki fáradalmait,

Midőn elzúgtak a kemény csaták,

Melyek Konstantinápoly tornyain

A büszke félholdat megingaták.

Jó pihenő hely... csendes szép magány

Mélyen lehajló völgynek zöld ölén...

Itt lenn a vár; nem éri a vihar

Még a zászlót sem tornya tetején.

El van rejtezve a világ elől

E szent magány; beléje más nem lát,

Csak messziről fehér fejével a

Hegyek nagyapja, a vén Retyezát.

2

Szólott Hunyadvár bámuló gyönyörrel:

"Kit látok? oh kit látok? Hunyadit!

Megjöttél hát, oh hősök hőse, végre,

Kit vártalak négy hosszu századig.

Én hittem azt, hogy vissza fogsz te jőni,

Ez a hitem volt, mi erőt adott,

Hogy el ne dőljek, hogy viselni bírjam

A négyszáz éves gyászt és bánatot.

És megjövél... légy hévvel üdvezelve,

Hosszan várt vendég, oh hős, oh apám!

Csak az fáj most, hogy nem tud sírni a kő...

Örömkönyűimet hogy ontanám!"

Felelt a vendég: "Sajnállak, szegény vár,

Hogy örömedet el kell rontani!...

Csalatkozol: nem az jött, akit vártál,

Az én nevem Bem, és nem Hunyadi."

Szólt vissza a vár: "Én azzal törődjem,

Mi volt akkor s mi mostan a neved?

A név mulandó, változékony; ami

Örök, azt nézem én, a szellemet.

Nem a nevedről, hanem szellemedrül

S annak müvéről ismerek reád:

Az vagy, ki voltál, négyszáz év előtt s most

Te mentetted meg a magyar hazát!"

Vajdahunyad, 1849. április 14.