Petőfi Sándor:

A HONVÉD

Isten után legszebb és a legszentebb név
A honvéd-nevezet!
Hogy ne iparkodnám hát megérdemelni
Ezt a szép nagy nevet?
Iparkodom teljes szivembül, oh hazám,
Megvédeni téged,
Védni, fölemelni téged, s lesujtani
A te ellenséged!

Sokat lesujtottunk mi már, de meglehet,
Hogy még sok van hátra;
Hadd legyen, mit bánjuk? akárki, akárhány,
Karunk készen várja.
Jőjetek, szabadság hóhérlegényei,
Nem jöttök egyébért,
Csak hogy elvegyétek, amit érdemeltek,
A véres halálbért.

Ti vagytok, zsiványok, kik országunk földét
Kipusztítottátok,
Fekvén rajta háromszáz esztendeig mint
Nehéz istenátok.
Hanem hiszen ezt a földet ti teszitek
Ujra termékennyé:
Véreteket issza most, mint eddig itta
Saját népe könnyét!

Jőjetek! ismerjük már egymást, ti futtok,
Mi űzünk titeket,
Űzünk, mint a szélvész a széjjelszaggatott
Rongyos fellegeket.
Jőjetek, hadd szúrjuk szíveiteket a
Szuronyunk hegyére,
Emlékezzetek a másvilágon is a
Honvédek nevére!

Honvéd vagyok; mikor nevemet kimondom
- Mi tagadás benne? -
Egy kis büszkeségnek ragyogó szikrája
Szökken a szemembe,
Egy vagyok a végre föltámadt magyar nép
Győző seregébül,
Én is segítettem koronát leütni
A király fejérül!

Hej te király, hol van régi szép sereged,
Hol van régi fényed?
Hej be tönkretették a szegény honvédek,
E rongyos legények.
Rongyos vagyok, mint az ágrulszakadt, csak hogy
Mezítláb nem járok,
De több becsületem van mégis, mint nektek,
Cifra uraságok.

Van bizony énnékem becsületem, de nagy,
Ország-világ előtt,
Még azok előtt is, kit szuronyom leszúrt,
Kit fegyverem lelőtt;
Még az ellenség is, akit csak magasztal
Egy szívvel, egy szájjal,
Hogyne becsülné azt tulajdon nemzete,
Tulajdon hazája?

Rajta is leszek, hogy jó hirem-nevemet
Megtartsam halálig.
Vagy ha visszamék majd az otthonvalókhoz,
Elvigyem hazáig.
Az lesz ám az öröm, ha majd visszatérek
Az én enyéimhez,
És ideszorítom rendre valamennyit
Dobogó szivemhez!

Hej az lesz ám a nap!... és mégse tudom, hogy
Mit szeretnék jobban:
Hazamenni-e majd a harc végén vagy itt
Elesni a harcban?
Társaim arcáról, akik elhullanak,
Én arról azt látom:
A hazáért halni legnagyobb boldogság
Ezen a világon!

Pest, 1849. június 1–10.

június 10.

1849.