Petőfi Sándor

Lenke sírján

Ádáz koporsó zordon éjjele!

Mivé tevél te oly sok örömet?

Mivé tevél te annyi szép reményt?

Mely zsenge a szülői szív felett,

Mely egy kéjparadicsomot igért

Rózsás jövendő boldog karjain;

Kegyetlenűl mind elragadtad ezt,

Csak romja áll még: a keserv, a kín!

Oh, a szülők! ha sorsok vészt zudít

Keblökbe dúlni és pusztítani:

Ki fog miként egy égnek angyala

Bút űzve rájok felmosolygani?

Nyugodjatok meg, szerető anya!

S te bús atyának gyászló kebele!

Kedves Lenkétek, ah, nem lészen ő

Temetve itt e sírnak mélyibe.

Hol a teremtő széke tündököl

Felhők felett a csillagezreden:

Tekintsetek fel, egy szelíd sugár

Leng ottan rátok csendes éjeken.

És e sugár az ő szép szelleme!

Az angyalok között ott múlat ő,

Imádva istent, hogy boldog legyen

A kor, mely a kedves szülőkre jő.

S örvend előre a jövő felett:

Midőn az alkotó székéből int,

S a drága magzat, s a kedves szülők

Egymást vigadva ölelik megint.

Pápa, 1841. december

március 8.

1842.