Arany János életművében nem lehet élesen elkülöníteni a balladák kategóriájába sorolható darabokat. Maga a költő sem kezelte őket soha egységesen, nem alkotott belőlük ciklust, így azt sem lehet megállapítani, mely verseket szánta balladának.
Így formai és műfaji kritériumok szerint nem lehet pontosan meghatározni a balladák körét. A legfrissebb irodalomtörténeti kutatások szerint nem célszerű a szokásos időrendi alapon sem elkülöníteni Arany két nagy balladakorszakát, vagyis nagykőrösi és kései balladákról beszélni, hiszen minden egyes idesorolható versnek egyedi jellemzői vannak. A változatos műcsoportot nem lehet egy általánosító szempontrendszer alapján jellemezni. Az egyes balladák értelmezéséhez azonban éppen ennek a tudatosítása jelenthet jó kiindulópontot.
A következőkben három 1877-es ballada elemzése következik Szilágyi Márton 2017-es Arany János-monográfiája alapján, amelyben a fenti problémákra is felhívta a figyelmet.
A Vörös rébék (1877) a boszorkányhiedelmeket használja fel a narratívája megalkotásához. Megalkotásában Arany konkrét esetből, egy nagyszalontai per anyagából indulhatott ki. Azonban mégsem egy boszorkányperről van szó, hanem egy olyan falusi közegről, amelynek természetes része a mágikus-transzcendens világ is. A Vörös Rébék alakja azonosíthatatlan és rögzíthetetlen, ott van benne az átjárás az emberi mivolt és a varjúvá válás állati alakja között, így a metamorfózis, az emberi és állati kettőssége határozza meg a létezését. Alakjában megmutatkozik az emberek életébe ártó szándékkal beavatkozni akaró démoni természet. Pörge Dani tragédiája a rajta bosszút álló transzcendens erő bosszújának fogható fel. Szembeszáll egy irracionális, mágikus erővel, melynek során elbukik. Minden későbbi tette, betyárrá válása ebből következik. A balladán végig érezhető az a szorongató hatás, melyet a gonosz lélek állandó jelenléte és legyőzhetetlensége okoz.
A Tengerihántás (1877) első kézirata még az 1850-es években keletkezhetett. Egyike azoknak, melyeket Arany a Kapcsos Könyvből lemásolt és publikálni engedett. A ballada két szólam játéka, melynek során a történetmesélést állandóan megakasztja egy közbevetés, mely metaforikusan egészíti ki a közlést. A közbevetések révén kialakuló szólam építi ki a szüzsét. A történet Tuba Ferkó és Dalos Eszti szerelmének története, mely a közös munka alatt szövődik. A történet morális vonásait hangsúlyozza, de nem konkrétan, hanem metaforikus szintre emelve. A ballada szüzséjének kerete egy olyan kollektív paraszti munka, a kukoricafosztás, amely fiúk és lányok együttműködésével zajlik, így társadalmilag kontrollált ismerkedés és párválasztás lehetőségét hordozza. A mesélésben a történetmondó szólam kifejezetten az okulást szem előtt tartva beszél a szerelem lehetséges káros következményeiről a morális példaadás szándékával. A történetmesélés legfőbb törekvése, hogy intő példát nyújtson a szexuális bűntől és a belőle következő még súlyosabb bűnöktől való tisztán maradásra.
A Tetemre hívás (1877) egy stilizált középkori történet, melyben a bűnügyi történetekre emlékeztető kérdés merül fel: ki a gyilkosa Bárczi Benőnek? A középkori jogszolgáltatásból kölcsönzött módszer (a gyilkos jelenlétében vérző seb) látszólag csalhatatlan eszköznek bizonyul, de a bűn logikai felelősét mutatja meg, nem a valódi végrehajtóját. Arany nemcsak középkori, hanem ősi és pogány eljárásként értelmezte a tetemrehívás szertartását. Kund Abigél és Bárczi Benő kapcsolata tragikus, öngyilkossággal végződik. A véres, rejtélyes halálnak, majd az ezzel összefüggő őrületnek a kapcsolata a szexualitás sötét titkával keveredik. A balladában egy nyíltan kimondhatatlan szexuális bűn nyomát vélhetjük felfedezni, mely Arany balladaköltészetének egyik jellegzetessége (lásd Zács Klára balladája).
Felhasznált szakirodalom:
Szilágyi Márton: „Mi vagyok én?” Arany János költészete, Pozsony, 2017
Borítókép: Hollósy Simon - Tengerihántás