Barabás Miklós a reformkor egyik legmeghatározóbb művésze volt, és nagyon fiatalon kezdett arcképfestéssel foglalkozni. A művésznek jelentős szerepe volt abban is, hogy Pest művészi központtá avanzsálódott.
Hamar kiépítette kapcsolati hálóját. Hajtotta a vágy, hogy bekerüljön a pesti kaszinó pezsgő életébe, mert tudta, ott tehet szert olyan kontaktokra, akik a kezdeti nehézségeken átsegíthetik. Önéletleírásában így emlékezik erről az időszakról:
El lévén határozva, hogy a telet Pesten fogom tölteni, nem tudtam: lesz-e munkám? Ezért szerettem volna, ha mint vendéget, mielébb bevezetnek a pesti nemzeti casinóba, a hol megismerhetem a fővárosi előkelőbb társaságot. Írtam Bécsbe Szemere Miklósnak, hogy legyen szíves, ajánljon valamelyik pesti barátjának, a ki a casinóba bevezethetne.
A nagy áttörést egy Széchenyi Istvánnál elköltött ebéd hozta meg, ahol a fiatal Barabást többeknek is bemutatták. A művész rövidesen a magyar arisztokrácia keresett arcképfestője lett.
A gróf ekkortájt házasodott meg, s később, mikor egy nagyobb ebédet adott, a hol az aristocratia több tagja hivatalos volt, engem is meghívott s többeknek bemutatott. Így aztán egyszerre ismeretségre tettem szert az aristocratia körében, a hol ekkor igen divatos volt az albumok, az aquarellek gyűjtése, s engem sokan látogattak meg és albumból sok aquarell vázlatot adtam el. A magyar művész annyira új valami volt, hogy gróf Forrayné el sem hitte, hogy művész létemre magyarul is tudok, míg egyszer meg nem hívott ebédjére és a saját füleivel meg nem győződött a magyar voltomról.
– írta Barabás memoárjában.
Sikerének – és biztos megélhetésének – meghatározó eleme volt páratlan tehetsége is: Barabás az arckép minden műfaját kiválóan, magas szinten művelte. Kulcsszerepet vállalt az életkép műfajának elterjesztésében hazánkban, és a műfaj addigi szabályainak átalakításában is.
Ha mindez nem lett volna elég művészi lázadás részéről, 1862-ben bejelentette, hogy fényképészeti műtermet nyit az Úri és a Korona utca sarkán. Kortársai enyhén szólva sem fogadták örvendezve a hírt, ugyanis nem Barabás volt az első „pályaváltó” festő: akkortájt egyre több festőművész választotta inkább a fotográfiát a jobb kereseti lehetőség miatt.
„A photographia úgy látszik lassankint minden művészünket elhódítja a festészettől” – adott hangot aggályainak a korabeli sajtó. Aggodalmuk Barabás esetében feleslegesnek bizonyult, a művész kizárólag a hétköznap délelőttöket szánta fotózásra, maradék idejét örök szerelmének, a festészetnek szentelte:
… művész ecsetjét, mint illik, nem fogja pihentetni.
Nem is pihentette, és ennek mi, az utókor örülünk a legjobban.
Felhasznált irodalom:
Farkas Zsuzsa írása: http://www.fotomuveszet.net/korabbi_szamok/200656/barabas_miklos_18101898