Mint csiga a házát

Mint csiga a házát

2022. április 19.

Éppolyan nehézkesen vonszolták helyszínről helyszínre a fél életüket a vándorszínészek a reformkor idején. Komoly elhivatottság kellett ahhoz, hogy művészként ezt a cigányéletet akár élethossziglan felvállalják. 

A vándorszínészet kopottas romantikájába betekintést nyerhetünk a Makk Károly rendezte Liliomfi című filmből, vagy a Sándor Pál rendezésében megalkotott Vándorszínészek filmkockáin elmerengve. Bár kevés feljegyzés áll rendelkezésünkre, hiszen e műfajt sokkal kevesebbre tartották, mint a helyhez kötődő művészeti tevékenységeket, a vándorszínészet jelenségéről a valóság a filmekhez képest jóval sötétebb képet mutat… 
A 19. század elején az ország közúti állapota nyomorúságos volt, így az utazás igen fárasztónak és küzdelmesnek számított. A vándorszínészek többnyire ekhós szekéren zötykölődtek egyik helyszínről a másikra, sokszor napokon, heteken át. E közlekedési eszköz elmaradottságát jól tükrözi a Néprajzi Lexikon definíciója:  

Olyan szekér, amely fölött négy álló rúdon domború tetőszerkezet, rácsozat nyugodott, és arra terítették fel az ekhót, kóbert vagy ernyőt (gyékényből font ponyvát), amely hátul leért a saroglyáig is, ha kellett, de rendszerint félig felcsavarták. Az eső és a nap heve ellen nyújtott védelmet. A debreceni cívisgazdák minden útjukra ezzel mentek. Az ekhós szekér fogatolására mindig 3 ló szolgált.

A vándorszínészek vendégfogadók nagytermében, bolt- és raktárépületekben, falusi, városi főtereken léptek fel. A társulatoknál mindenki minden feladatból kivette a részét. Az életforma sajátosságait kiválóan érzékelteti Arany János levele, aki ifjúkorában rövid ideig – sok korabeli művészhez hasonlóan – kipróbálta a színészkedést. A költő 1855-ben így emlékezett erre vissza:  

Képzeld a nyomort! Padon hálni, kabáttal takarózni, s kölcsön kérni ruhát, míg az ember mosat. És ez rajtam történik, kit szegény öreg szüleim, minden vagyontalanságok mellett, kissé mégis elkényeztettek. Rajtam, ki ú.n. élelmes ember sohasem voltam, rajtam, kit éltemben minden legkisebb csekélység végtelenül affligált [bántott]. Ha volt is kedvem a szinészethez, amint hiszem, Debreczenben, jó társaságnál volt, – végkép elment az e lumpok közt.

 
Felhasznált irodalom:  
Magyar színháztörténet I. (1790–1873), főszerk. Székely György, szerk. Kerényi Ferenc, Budapest, 1990 
hallgatniaranyt.hu