A 19. században a sportot szórakozásként és testgyakorlásként elsősorban az arisztokraták művelték. Sándor Móric a korszak kiemelt „sportemberének” számított Széchenyi és Wesselényi mellett, Európa-szerte ismert volt lovasmutatványai miatt. De kicsit más értelmezésben.
1942-ben így jellemzi életrajzírója, Lestyán Sándor:
A rögtönzött bravúr izgatja, a kaland, a rendkívüli élmény, amit a nyereg nyújt, sőt amit a ló nyújthat. […] Tudománya nem a szó szoros értelmében vett lovasművészet, egészen más valami! Fantáziával vegyült kalandhajszolás, rettenthetetlen akaraterővel párosult elszántság, a lehetetlenség megkísérlése, sőt megvalósítása; olyasmi, amire e sportnak úgynevezett művészei álmukban sem mernek gondolni.
Sándor Móric lovas bravúrjai nemcsak csodálatot, hanem botrányt is keltettek, hiszen gyakran az őrültség határait súrolták. Nem törődött sem a saját testi épségével, sem a lovakéval. Kocsikat ugratott át, házak emeleti szobáiba lovagolt fel.
A gróf 1850-ben egy balesete során olyan szerencsétlenül zuhant fejjel a vaskorlátnak, hogy másfél éven keresztül őrjöngő dührohamai voltak és ezután sem nyerte vissza korábbi egészségét. 1878-ban bekövetkező haláláig a saját korábbi bravúrjait bemutató Sándor-album nézegetésével töltötte ideje nagy részét.
Felhasznált irodalom:
Zeidler Miklós: A labdaháztól a Népstadionig. Sportélet Pesten és Budán a 18–20. században. Pozsony, Kalligram, 2012