Nagyon tudok lelkesedni, akárcsak Petőfi

Nagyon tudok lelkesedni, akárcsak Petőfi

2022. augusztus 18.

Dr. Bognár Zalán történész, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának tanszékvezetője, Petőfi egyik ma élő rokona: az ükapját Petrovics Jánosnak hívták, akinek az unokatestvére volt Petőfi Sándor. A történész szemével és lelkületével élte és éli meg a Petőfihez kötődő rokonságát, mely azért büszkeséggel átitatott, erős talapzatot adott életének.

Emlékszik a pillanatra, amikor megtudta, hogy híres költőnk rokona?

Magyar‒történelem szakos édesanyám már gyerekként belém oltotta e két tudományág szeretetét. Sokat mesélt Petőfi Sándorról, sőt kisgyermek koromban többször elmondta, hogy a rokona vagyok. Én ezt később az iskolában nagy büszkén elújságoltam a többieknek, akik persze hitetlenkedve, kételkedve fogadták a szokatlan bejelentésemet. E különös rokoni szál tudata ezért háttérbe került bennem egy időre, s csak később, gimnazistakoromban vettem újra elő. Akkor, némiképp érettebb fejjel, már valóban és mélységeiben is érdekelni kezdett. Rákérdeztem édesanyámnál a konkrét bizonyítékokra, aki elém tette a Petőfi (Petrovics) család családfáját. Az első utam a forrásokhoz, az Országos Széchényi Könyvtárba vezetett, ahol számomra is ténnyé vált az addig bennem csak családi legendaként élő rokoni kapcsolat. Realizálódott, hogy ez bizony nem mendemonda vagy egy félreértelmezett családi hagyomány, hanem valóság.

Befolyásolta ez a Petőfihez való későbbi irányultságát? Elkezdte jobban érdekelni, vagy nem?

Engem mindig inkább a történelem érdekelt, a magyar irodalmat és benne Petőfit akkor kezdtem el igazán megismerni és megszeretni, amikor érettségi előtt alaposan beleástam magam ebbe a tantárgyba is. A rokoni szál felőli bizonyosság számomra inkább egyfajta megnyugvást jelentett, hogy az addig a környezetemben érzékelt hitetlenkedéseket végre rövidre tudtam zárni. Bebizonyíthattam a világnak, hogy Petőfi-rokonságom egy kikezdhetetlen pont. Bennem óriási változást nem okozott, hiszen mindvégig hittem a szüleimnek, és magától értetődő volt, hogy igazat mondanak. Kicsit többet foglalkozva Petőfivel, engem inkább a korszak fogott meg, a reformkor, a megújulás, a nemzet öntudatra ébredésének korszaka, olyan nagyjainkkal, mint Széchenyi, Kossuth, Jókai, Arany vagy Vörösmarty, mely máig csodálatos számomra. A nagyjaink által öntudatra ébredő nemzetünket 1849-ben csak két nagyhatalom, az osztrák és az orosz tudta legyőzni. Tehát nem akármilyen nemzet vagyunk. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy például az 1936-os berlini és az 1952-es helsinki olimpián a harmadikok voltunk az éremlistán. De elég a Nobel-díjasainkat is megnézni, akiket a magyar kultúra, a magyar „talaj” segítette azzá, akik lettek.) Aztán 1867-ben nem jó irányt vettek a történések, ahogyan azt Kossuth a Cassandra-levélben meg is jósolta Deáknak. Kérte őt, hogy: „Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!” Tehát ne adja fel a nemzet függetlenségét, ugyanis ezzel Magyarország szekerének a rúdját egy szakadék felé szaladó szekérhez köti, ezáltal mi is vele együtt zuhanunk bele és törjük össze magunkat – ahogy ez be is következett az első világháború elvesztésével.

-
X

Bár adott lett volna, mégsem a reformkort választotta kutatási területének.

A rendszerváltás idején diplomáztam a József Attila Tudományegyetemen, a szakdolgozatomat II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratából írtam. Hitem szerint az isteni gondviselés folytán kerültem a Hadtörténelmi Levéltárba, ahol ismét szembe találkoztam családom múltjával. Meglepő módon a honvédségi iratok között őrizték a Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályának az iratanyagát is (2005-ig), de külön, elzárva az ’56-os peranyagokkal együtt. Ez későbbi életemre döntő hatással volt. Ugyanis Petőváry (Petrovics) Pál nagyapámat 1945 márciusában a Horthy Miklós útról (mai Bartók Béla út) civilként 85 kilósan egy prémgalléros kabátban a szovjetek elhurcolták, majd 38 kilósan egy német katonakabátban tért haza. 1964-ben, amikor még egyéves sem voltam, meghalt, így tőle semmit nem tudhattam meg a fogságában átéltekről, de egyébként is alig beszélt róla. Általános volt, hogy az életben maradottak nem nagyon beszéltek az őket ért meghurcoltatásokról, mert megfenyegették őket, hogy ha valaki a fogság szörnyűségeiről beszélni mer, nemcsak őt, hanem az egész családját visszaviszik a szovjet lágerekbe. A Külügyminisztérium Hadifogoly Osztálya iratainak a név- és tárgymutatója alapján megtaláltam nagyanyám levelét, melyben férje szabadon bocsátását kérte. Rám ez sokkszerűen hatott. Ismét kiderült egy családi „legendáról”, hogy kőkemény valóság, ráadásul nem a történelem messzi távlatában, hanem a nagyapám vonatkozásában. Ez egy lavinát indított el bennem, annál is inkább, mert 347 doboznyi iratban tíz- és százezer civil honfitársunk hasonló sorsa bontakozott ki, amiről még az egyetemen sem tanítottak semmit. Nem volt többé kétséges, hogy ezzel akarok foglalkozni. Gondoljon csak bele, csak a mai Magyarország területén 47 településen 56 hadifogolytábor, illetve táborrészleg működött, amelyekben több mint 600 ezer honfitársunk raboskodott. 80-120 ezren meghaltak ezekben a lágerekben, akiket többnyire tömegsírokban földeltek el. Egymillió honfitársunk került szovjet fogságba a második világháborús, megnagyobbodott Magyarországról, akiknek egyharmada civil volt. E személyes érintettség miatt lett a szakterületem a második világháború utáni időszak, a hadifogság, a málenkíj robot, a GUPVI és a GULAG lágerekbe hurcolt honfitársaink történetének a kutatása.

-
X

Ön szerint mik Petőfi legfőbb erényei?

Engem elsősorban a lánglelkűsége, hazaszeretete, tartása és bátorsága fogott meg. Ha ő valamilyen ügy mellé odaállt, azt teljes szívvel-lélekkel tette. Akárki akármit mondott, kiállt a nemzetért, a sajátjának vallott értékekért. Biztos azért érzem ezt a tulajdonságát közelinek magamhoz, mert én is ilyen vagyok. Az egyik gimnazista osztálytársnőm már akkor azt mondta rólam, hogy hasonlítok Petőfire, mert én is hasonlóképp tudok dolgokért lelkesedni. Forrófejű is volt, hisz fiatal volt, de eltökélt is, mely nemcsak a költészetében, hanem magánéletében is megnyilvánult. Jó példa erre a Szendrey Júliával kötött házassága, melyet nem pártoltak Júlia szülei, de aztán addig ostromolta a családot, míg végül kötélnek álltak. Petőfi erős küldetéstudattal élt, a nemzetért, a népért tenni akaró ember volt. A költészete nem öncélú volt egy elefántcsonttoronyba visszavonulva, hanem túlmutatott önmagán, írásai által akarta felemelni a nemzetet. Ő olyan vezető volt, aki nem azt mondta, hogy „előre”, hanem hogy „utánam”.

Mennyiben tud vele és az eszméivel a 21. század embere azonosulni?

Sokan, sok helyen mondják rá, hogy elavult, túlságosan egyszerű, költészete nem eléggé cizellált, pedig én úgy gondolom, hogy éppen egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. Ő a népet akarta megszólítani és felemelni. Elvetette azokat a konvenciókat, melyek akadályt gördítettek a fejlődés elé. Azt gondolom, ezek örök érvényű emberi értékek, melyek a ma élő ember számára is példaértékűek. Mert ahogy Széchenyi is mondta: „Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik.” 
Hogyan lehetne őt hatékonyabban átörökíteni a jövő számára? Segíthet-e ebben a bicentenárium? 
Én abban látom egyrészt a megoldást, ha hús-vér emberként is megmutatjuk Petőfit, emberközelbe hozzuk, hogy éppoly esendő volt, mint bármelyikünk. Nem csak az unalomig ismételt műveit, az évtizedek alatt megkövesedett módon kellene bemutatni, hanem a többi szellemi termékét és oldalát is. Emellett túl kéne lépni a tankönyvszerű, Petőfihez kötődő kliséken, be kéne őt szivárogtatni a mindennapokba, rátenni az idézeteit, mondatait bögrére, szatyorra, tollakra, s ezáltal popularizálni őt. Ha jól tudom, az emlékév fő célkitűzései között ilyenek is szerepelnek, aminek örülök és hasznosnak tartom.

Van kedvenc Petőfi-költeménye?

Sok versét szeretem, például elcsépelése ellenére a Nemzeti dalt, a csodálatos tájleíró költészetének ékes darabját, az Itt van az ősz, itt van újra… című verset. Van 3-4 fő kedvencem, ezek egyike az Élet vagy Halál! című. Petőfi Sándor a tót Hrúz Mária és a szintén felvidéki származású, bár délszláv nevű Petrovics István gyermekeként látta meg a napvilágot, de lelkében egész életében ízig-vérig magyar volt. E versének van egy erős aktualitása is, hiszen úgy vélem, hogy most is kissé magunkra maradtunk: 

Ha nem születtem volna is magyarnak, 
E néphez állanék ezennel én, 
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb 
Minden népek közt a föld kerekén.