Beszippantott a múlt

Beszippantott a múlt

2022. december 31.

Az ország egyik leghíresebb műgyűjtője minden bizonnyal Kiss Ferenc, akinek dedikált könyv- és kéziratgyűjteménye milliárdos értékre rúg. Mégsem lengi át személyiségét tudományos távolságtartás vagy hűvös felsőbbrendűség. Sőt, szelíd, kiegyensúlyozott, csupa szív emberrel beszélgetünk, aki nekünk, sokadik vendégeinek is gyermeki rajongással és magával ragadó szenvedéllyel mutatja gyűjteménye lélegzetelállító darabjait.

Mikor és hol fertőzte meg a gyűjtés szenvedélye?

Az életemnek abban a szakaszában ‒ a nyolcvanas évek legelején ‒ több munkahelyem is volt: zongoráztam a Balettintézetben, a Spartacus Sportegyesületben, pianínókat hangoltam és javítottam, ráadásul a Magyar Rádióban is dolgoztam forgatóként. Egyik nap az élő műsorok közötti szünetben betértem a Múzeum körúti Központi Antikváriumba. Bár akkor még csak nem is sejtettem, ma már azonban tudom: ez sorsdöntő volt, ahová talán az isteni gondviselés vezetett. Néhány otthonról hozott könyvet szerettem volna eladni, hogy a bevételből el tudjam vinni a barátnőmet vacsorázni. Pont akkor érkezett egy gyűjtő is a boltba, akinek a bolti becsüs (becsüs: aki az eladó által bemutatott könyveket a bolt számára megvásárolja) egy 1882-ben készült Liszt Ferenc fotót kínált megvételre. Az úr nem vette meg, mert a fotón látható, Liszt weimari szobájából származó függöny egy darabkáját már abból az időből őrizte otthonában, amikor évekkel korábban a weimari múzeum munkatársai az említett függöny restaurálására felkérték. Mielőtt újra a polcra tették volna a fotót, elkértem, megnéztem, s nem tudtam kiengedni a kezemből. Megérintett, hogy ilyen módon birtokolni lehet a múltat. Kereken hatszáz forintba került, pont amennyit az eladott könyvekért kaptam. Igaz, a romantikus vacsora elmaradt… 

-
X

S ez elindította a lavinát? 

Ezután minden nap bementem az antikváriumba. Sokat beszélgettünk, figyeltem, tanultam, s egy idő után a becsüs, Tuza Tamás, egyre több könyvet bízott rám, hogy vigyem át a másik antikváriumba, s adjam el. Én átvittem, eladtam, s mindezért cserébe nem pénzt kértem, hanem könyveket. Így kezdtem el gyűjteni az ő tanácsára dedikált könyveket, kéziratokat, három-négyszáz forintos Babits- és Kosztolányi-dedikációkat, nyolcvanforintos Móra-könyvet. Negyven évvel ezelőtt nem igen gyűjtött senki még kéziratot. Ennek az volt az oka, hogy az Állami Könyvterjesztő Vállalat 1969-ben kezdődő árverésein szereplő ritka kiadványok és kéziratok, minden esetben az Országos Széchenyi Könyvtár gyűjteményébe kerültek. Az árveréseken az államnak, jelen esetben a nemzeti könyvtárnak elővételi joga volt, tulajdonába került szinte minden egyedi műtárgy, köztük a kéziratok is. A gyűjtőkkel volt egy hallgatólagos megegyezés, hogy ők nem vásárolnak kéziratot, s nem verik fel azok árát. Ennek megfelelően a piacon elérhető darabok ára igen olcsó volt. Aztán egy nap valaki behozott az üzletbe egy József Attila dedikált könyvet háromezer-hatszáz forintért. Megvettem. De ezért minden addigi szerzeményemet el kellett adnom. Így lettem a világ szemében József Attila-gyűjtő. Persze mást is gyűjtöttem, szinte válogatás nélkül. Ezt követően egy ideig Németországban éltem és dolgoztam, de hazatérve már nevem lett a szakmában, kézről kézre adtak. Sokan tudták rólam, hogy őrült módjára vásárolok, nemcsak kéziratokat és dedikált könyveket, hanem régi könyveket, magyar irodalmi első kiadásokat, grafikákat, festményeket, relikviákat.  

Miért lesz valakiből gyűjtő?

Én iskoláskoromban nem voltam jó tanuló, a matematika, kémia, fizika nagy mumusok voltak, de az irodalom, történelem és a zene nagyon érdekelt. Három tárgyból majdnem megbuktattak, ezért anyukám és nagyapám segítségével bejutottam a Bartók Konziba, s a családi hagyományokhoz hűen úgy volt, belőlem is muzsikus lesz. Emellett félős, kövér és kevéssé kommunikatív gyerek is voltam, s kellett valami, ami kapocs lehet az emberekhez. Engem a költők és írók tanítottak meg beszélni, azáltal, hogy olyat fogalmaztam meg, ami egy társaságban központi figurává tudott tenni engem. A szereplési vágyam megvolt, csak a hozzá vezető utat nem találtam. 

-Kiss Ferenc (Fotó: Szilágyi Lenke)
Kiss Ferenc (Fotó: Szilágyi Lenke)
X
 
Ezek szerint nem a pénzkereset volt a fő szempont?

Amikor elkezdtem gyűjteni, négy állásom volt, jól kerestem, tehát nem a pénz motivált. Egyfajta szabadságélmény hajtott és beszippantott a múlt üzenete. Aztán már a szenvedély vitt tovább. Természetesen volt, hogy pénzzé tettem néhány dolgot, de nem ez volt a jellemző. Előfordult, hogy fontos darabokat olyan magángyűjtőnek adtam el, akinél tudtam, hogy a tárgyaknak jó helyük lesz, de azzal a kikötéssel, hogy ha neki már nem kellenek, nekem szóljon legelőször. A pénzem egy részét jó szívvel arra használtam és használom a mai napig, hogy olyan embereknek segítem a tanulmányait, zenei fejlődését, akiknek a tehetsége kibontakozása elé anyagi akadályok gördülnek. Ez nekem fontos és boldoggá tesz.  

Hol tartja a kincseket?

Sok helyen az országban. Nem tudok már velük együtt élni, ekkora mennyiségben elképesztő erejük van. Ha itt lennének velem egy légtérben, hosszú időre elszippantanának a valódi életből, mint tették azt korábban annyiszor. Mert nem bírnám ki, hogy nem olvassam őket, éjt nappallá téve, akár étlen-szomjan. Ez éppolyan szenvedély, mint a drog, az ital, vagy a gyerekeknél a számítógépes játékok, csak a társadalom kevésbé titulálja a hozzám hasonló csodabogarakat patológiásnak. A szenvedélyt a birtoklás táplálja, és az indukálja a késztetést, hogy minél többet megtudjak az adott műtárgyról.  

Honnan lesz sztorija a tárgyaknak?

Miután hozzám kerültek a dedikált könyvek, kikutattam a címzettet, és akit csak tudtam, fel is kerestem. Ma hálózatkutatásnak hívják ezt, akkor még nem volt így nevesítve. Érdekelt a megismerkedésük körülménye, barátságuk, sok olyan történetet hallottam így, ami soha nem hangzott el más fórumon. A beszélgetésekből barátságok is születtek, azt hiszem, elég kiterjedt lett a kapcsolati hálóm.

-
X

Van kedvenc darabja?

Minden egyes megszerzett tárgyat szeretek és erősen kötődőm hozzájuk, de talán József Attila Óda című versének kézirata áll az első helyen, rátalálása rendkívül izgalmas volt. 

Azt mondta a telefonban, hogy több Petőfi-kézirata is van.

Igen kalandos úton jutott hozzám ez a huszonnyolc oldalas Petőfi-kötet, mellyel egyébként 1843-ban Kecskeméten a szállásadójának fizetett a költő. A mai napig megilletődöm, ha beszélek róla… Az 1800-as évek végének egyik nagy gyűjtője, Ernst Lajos, óriási szenvedéllyel gyűjtötte a magyar történelmi alakok kéziratait és a róluk készült festményeket, szobrokat. Őrült módon, szinte minden fecnit. Gazdag apjától örökölt tetemes vagyonát is eladta, hogy kéziratokat vehessen, többek között Petőfiét is. Később, 1938-ban állítólag öngyilkos lett, s hagyatékának nagy része egy akkor fiatal ügyvédhez, Vasberényi Gézához került. Ő élete végéig vigyázott a kéziratokra, halála után felesége és gyerekei a kor egyik nagy antikváriusának adták el részletekben a hagyatékot. Ez az antikvárius tudta és ismerte az elszántságomat, s szépen lassan, fél-egy év alatt nemcsak a vers kéziratokat, leveleket vásároltam meg, hanem tárgyakat is, például Petőfi pénztárcáját, amit Szendrey Júlia hímzett neki, a tolltartóját vagy a hálósapkáját is.

-
X
  
Nemrég hatvanezer oldalnyi kéziratot adott el a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Milyen sorsot szán a gyűjteménye többi részének?

Sokrétű, nagy mennyiségű és magas színvonalú gyűjtemény állt össze, melynek nem kétséges, hogy közgyűjteményben a helye. A fiam nemsokára tizennyolc éves lesz. Amikor megszületett, elhatároztam, hogy majd mindenből kap egyet, de a többi biztosan közgyűjteménybe kerül. Ez nagy teher, kívülálló nem tudja átlátni a gyűjteményt.  

Most mivel foglalkozik?

Visszatért a zene az életembe, tanítok, versenyekre járok a gyerekekkel. Van egy fantasztikus ember, Szily Éva hegedűtanárnő, aki visszahozott a zene világába. Keze alól évtizedek óta tehetséges fiatalok kerülnek a Konziba és a Zeneművészeti Egyetemre. Vele dolgozom, próbálok felnőni a feladathoz. A műgyűjtés területén már nem igazán vásárlóként szerepelek, de a szenvedély ugyanúgy él bennem. Öt évvel ezelőtt elkezdtem az 1945 utáni plakátokat gyűjteni, melyek Balatonfüreden „A Gyűjtő Klubjá”-ban láthatók. A gyűjtés most is inkább a felfedezést jelenti számomra, saját koncepcióm van, amit csak érzek az elején, de tudom, hogy nekem most ezt kell csinálnom, hiszen más nem abban a vízióban gondolkodik, amiben én. Reményeim szerint idén megjelenik az 1945 utáni plakátokról szóló képeskönyv a gyűjteményemről közel ötszáz oldalon, aminek azért örülök különösen, mert a magyar plakátnak erről az időszakáról nem készült még ilyen terjedelmű, tudományos ismeretterjesztő kiadvány.